2017. március 27., hétfő

Clélie Avit: Itt vagyok

Bele lehet szeretni egy kómában fekvő nőbe, akivel soha, egyetlen szót sem beszéltél? Vajon lehet szerelembe esni úgy, hogy a férfinek csak a hangját hallod? Túl lehet-e élni ép ésszel, mozdulatlan testbe zárva, hogy mások döntenek a sorsodról? Meglepően jó élmény volt Clélie Avit könyve, nem egy tipikus, rózsaszín felhőkkel és szivárvánnyal végződő happy end-del, és egy olyan lezárással, ami kérdéseket hagyott maga után. Az értékelés SPOILERES, ennek tudatában kattints a Tovább gombra.


 Fülszöveg:
 
Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül.
Hall.
Csak ezt senki sem tudja.
Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…

Van nekünk egy Elsánk, aki mozdulatlanul, vakon, szinte minden érzékét elvesztve, kómában fekszik. Egyedül a hallása tért vissza, azonban, mivel jelezni nem tudja, ezt senki nem vette észre. A könyv elején a visszaemlékezéseiből tudjuk meg, hogy egy szerencsétlen hegymászóbalesetben sérült meg. Nekem már ezen a ponton elszorult a szívem, sok olyan történetet olvastam már, ahol a főszereplő kómában feküdt, ám Elsa gondolatai arra késztettek, hogy megálljak egy pillanatra. Én vajon feladnám? Türelmesen várnám, amíg eldöntik, mikor kapcsolják ki a létfenntartó gépeket? Vagy Elsához hasonlóan, figyelnék minden neszre, és minden pillanatban arra koncentrálnék, hogy munkára bírjam az agyamat?

Ebbe a mozdulatlanságba tör be új kedvenc férfi hősöm, Thibault, akinek az öccse autóbalesetben sérült meg - és gázolt halálra két tizenévest. Thibault nem tud neki megbocsájtani, menekül a kórterméből, így jut el véletlenül Elsa szobájába. Nem kell hozzá sok, hogy észrevegye, a jázminillatú Csipkerózsika nem mostanában fog felébredni. Rendszeresen elkezd bejárni Elsa szobájába, beszél hozzá, találkozik a barátaival, és bár közben próbálja élni a maga életét, minden fejezetben arra lyukad ki, hogy a lány sokkal fontosabb neki, mint egy tehetetlen test. Nagyon szerettem, hogy a Thibault szemszögéből íródott fejezetekben megismerhettük őt, a mindennapjait, a félelmeit, örömeit. Végre kaptunk egy olyan férfi főszereplőt, aki anélkül tudja vállalni a könnyeit és a kudarcait, hogy nevetségessé vagy sablonossá válna. Akkor kedveltem meg véglegesen, amikor arról olvashattam, ahogy a keresztlányával foglalkozott, csupa gyengédség, és hálistennek nem kaptunk egy tipikus "hozzá nem értő férfi bepánikol egy kisbaba láttán" jeleneteket, teljesen életszerű volt. 

Elsa közben azt veszi észre, hogy egyre jobban várja Thibault látogatását. Amikor az orvosok kimondják felette az ítéletet, hogy le kell kapcsolni a gépekről, a félelemtől kezdve a kétségbeesésen át az elszántságig végigutazik a teljes érzelmi hullámvasúton, és úgy dönt: nem adja fel. Ebben, bár tudtán kívül, Thibault és a kis Clara a a legnagyobb segítsége (imádtam, hogy aranyló hópihének nevezte magában a kislányt). 

Az továbbra sem fér a fejembe, hogy Thibault hogyan lett szerelmes Elsába, akivel egy szót nem válthatott, aki még csak a kezét sem tudja megszorítani, vagy legalább a szemébe nézni. De ahogy sodort a történet, elfeledkeztem erről a hihetetlen, és enyhén szólva életszerűtlen ténytől. Nagyon-nagyon szurkoltam Elsáért, de ugyanakkor azért is hogy ne egy sablonos, "kómás beteg hirtelen magához tér" lezárást kaptunk. És szerencsére tényleg nem így lett. Mielőtt eljutottunk a végkifejlethez, Thibault is megkapta a maga keresztjét, az öccse öngyilkossága formájában. Azt ezt követő letargiának köszönhetően majdnem le is csúszott az időpontról, amikor Elsát lekapcsolják a gépekről. 

Itt már csak alig 5-6 oldal volt hátra, és elég komolyan kezdtem kétségbe esni, hogy egy nagyon szomorú lezárást fogok kapni. Szegény Elsa mellett csak Thibault, és Pauline állt ki, a szülei és az orvosok lemondtak róla, és már majdnem én is. Felkészültem rá, hogy az utolsó két oldalon Elsa haláltusáját fogom olvasni. Ám a történet vége még így is hagyott maga után kérdéseket. Igen, Elsa kinyitja a szemét, így több, mint valószínű, hogy visszakapcsolják a gépeit, és megkezdődik a rehabilitálása, de ezt csak sejteni lehet, hiszen attól még, hogy elhangzott (igaz, még mindig fejben) az "Itt vagyok.", még bármi történhetett a rá következő percekben. Tudni akarom, vajon felépült-e, és ha igen, ő és Thibault egy pár lettek-e, vajon születtek-e gyerekeik, és együtt öregedtek-e meg? Egy icipici utószóért a fél karomat odaadtam volna.

Szerző: Clélie Avit
Eredeti cím: Je suis lá
Fordította: Burján Monika
Oldalszám: 208
Magyar kiadás: Könyvmolyképző Kiadó (2015) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése